Izomsorvadás – a misztikus ajtó

Bocsánat, de nem tudom kihez szólok, és még sosem csináltam ilyesmit. 87 éves Apukámnak szeretnék segíteni. Már többször került kórházba, és több műtéten esett át, amik nem a lábával voltak kapcsolatosak. Mindannyiszor eléggé "rezgett a léc", és az orvosok nem sokat adtak volna az életéért. Tavaly nyáron elérte egy enyhébb agyvérzés, de előtte is elég rossz állapotban volt már, és újra kórházba került. Hónapokat töltött ott, és úgy nézett ki, most tényleg nem biztos, hogy haza hozzuk már. Le nem bénult szerencsére, de a lábára már nem tudott állni onnantól fogva, mert csak minimálisan tudta mozgatni. A doktor ugyan kiírta, hogy tornáztassák a gyógytornászok, párszor rá is néztek, aztán közölték, hogy nincs értelme, mert a Papa úgy sem fog tudni már járni. Anyukám szegény nagyon kétségbeesett, mivel ő is nagyon nehezen jár, és nagyon elfárad már mindentől. (Neki is van sok nyavalyája, ízület, gerincsérv, szív, szem, stb. ami már nem úgy szuperál, ahogy kéne.) Végülis majd 3 havi bennfekvés után hazavittük. Otthon egy kórházi ágyon fekszik azóta, mi meg beletörődtünk, hogy a Papa már nem fog tudni járni. De a napokban csoda történt vele.

Én nem velük lakom már, mert férjhez mentem, van négy csodás gyerkőcöm. Az idősebb lányommal, aki 25 éves, épp kimentünk hozzájuk segíteni takarítani, stb. Én bementem Apuhoz a szobába, míg a lányom Anyukámmal beszélgetett kinn a konyhában. A papa azt mondta, szeretne velem négyszemközt beszélni. Mondtam neki, hogy most éppen úgy vagyunk, mert a többiek a konyhában vannak, mondja nyugodtan. Erre elkezdte nekem mondani, hogy ő éjszakánként kimegy, és felmegy a padlásra, állítólag sétálni. És ezt a Mama nem hiszi el neki, pedig igaz. Megfogtam a kezét, kicsit mosolyogtam rá, és azt mertem neki mondani, hát ezt én sem bírom elhinni. Elmondtam neki, hogy most február van, és ő lassan 10 hónapja nem tud felkelni. Mi lennénk a legboldogabbak, ha tényleg tudna menni, de hát nem tud. Mondtam, hogy biztos álmodta. De csak erősködött, hogy nem, és mi most tényleg azt hisszük, hogy ő bolond?

Kérdeztem tőle, és a Mama mit szokott csinálni olyankor? Hát alszik, ez volt a válasz. Erre nem nagyon tudtam mit mondani. Mondta, hogyha kimegyünk az ajtón, akkor jobbra van egy ajtó, és az mögött még egy. Mondtam, hogy az a fürdőszoba, de az mögött nincs semmi. Egyébként meg a padlásra a spájzon keresztül lehet följutni egy létrán, és nem a fürdőszobán keresztül. Azt mondta, meg akarja mutatni. Mondtam, hogy oké Papa, gyere akkor és menjünk, mutasd meg. A legnagyobb megdöbbenésemre - igaz az én segítségemmel - de fölkelt. Mondta, hogy fogjam meg a hóna alatt. Dóra - a nagylányom - épp jött be a szobába, és teljesen elképedve látta, hogy mit is csinálunk mi. Mondtam neki, jöjjön segítsen, mert a Papa menni akar. Dóra kicsit vonakodott, mondta, hogy szerinte kapni fogunk a Mamától, meg tán el kéne előbb a kis asztalt tenni az útból, mert ha hárman egyszerre borulunk, akkor ne nagyon törjük össze magunkat - mondta ezt félig viccesen, meg félig komolyan. Ebbe én is egy pillanatra belegondoltam, de aztán elvetettem ezt a lehetőséget. Hát nekiindultunk! Az első meglepetés akkor ért minket, amikor a Papa az ágyról lecsúszva a lábára állt. (Ehhez hozzátartozik ugye, hogy már 10 hónapja ágyban fekszik, és a lábai úgy el vannak sorvadva, hogy szinte csont és bőr. Na nem olyan nagyon, de azért eléggé soványkák.) Na szóval, felállt, és állt mint a cövek, egy kicsit sem rogyadozott. Aztán megindult, szép lassan előre. Elmentünk vele a szőnyeg végéig, közben kiabáltam Anyunak, hogy jöjjön be, nézze meg, mit csinálunk, de szegény, már nagyon süket, és nem hallotta. (Most van folyamatban a hallókészüléke.)

Aztán visszafordultunk az ágyhoz a Papával, visszafektettük, és nagyon megdicsértük, hogy milyen ügyes volt. De csak nem nyugodott, hogy a szobaajtó után ott jobbra a másik ajtó mögött van az az ajtó, amin ő fel szokott menni a padlásra. Kimentem Anyuhoz a konyhába, aki éppen a szemeibe csöpögtetett, és elmeséltem neki ezt a csodát! Ő is elképedt. Mondtam neki, hogy kérdezze meg a szociális gondozóktól, akik járnak hozzájuk segíteni, hogy nem tudnának-e esetleg férfit küldeni, mert ő segíthetne Apunak, tornáztathatná, meg esetleg vele próbálgathatná a járást is. Szerintem tavaszra simán talpra lehetne állítani a Papát, ha valaki foglalkozna vele. Ha csak azt el lehetne érni vele, hogy kimenjen wc-re, meg enni a konyhába, szóval ha közlekedni tudna bent a lakásban, az is óriási könnyebbség lenne már a Mamának. Hát ez egy akkora csoda!!!

Én hívő ember vagyok, és igazából hol úgy imádkoztam érte, hogy vigye el az Úr (mert ágyban vegetálni évekig az senkinek sem jó), hol meg úgy, hogy gyógyítsa meg. Az jutott eszembe, hogy hátha ezt az álmot a Papa az Úrtól kapta, és ezzel akarja ösztönözni, hogy felkeljen és járjon. Persze ez lehet, hogy nagyon erőltetett, nem akarom elmisztifikálni túlságosan a dolgot. Mindenesetre az biztos, hogy nagyon elemében van a Papa most. De itt nincs még vége a történetnek. Bejött a Mama a szobába, leült a fotelba, és mondta a Papának, hogy hallotta, hogy milyen ügyes volt. És most akkor megnézi ő is.

A biztonság kedvéért most mindent félretoltunk a szobában, hogy semmi akadály ne legyen előttünk. Megint felültettük, de most mindenképp meg akarta mutatni azt a titokzatos ajtót nekünk. Mondtam oké, menjünk, nézzük meg. Most már én is nagyon kíváncsi vagyok rá. Megint felállt a lábaira, és elindultunk vele. A vállunkba kapaszkodott, balról a Dóra, jobbról én. És elmentünk egészen a szoba végéig, az ajtóig. Anyu hol elképedt, hol meg kétségbeesett, hogy most már forduljunk vissza, mert ez sok lesz. A Papa meg ragaszkodott hozzá, hogy megmutassa azt az ajtót, amiről egyikünk sem tud. Szóval odaértünk a szoba végébe, de az ajtót nem tudtuk kinyitni, mert fogtuk a Papát, Anyu meg nem volt hajlandó kinyitni nekünk az ajtót, csak hajtogatta, hogy mára ennyi elég lesz.

De Dórának sikerült kinyitni az ajtót, kimentünk az előszobába. Onnan nyílik a fürdőszoba, azt az ajtót is sikerült kinyitni, oda is bementünk vele szép lassan és mutattuk, hogy ott nincs másik ajtó, láthatja. Erre a Papa: " - De, az ajtó mögött van még egy ajtó." Erre visszaaraszoltunk egy kicsit, hogy behajtsuk az ajtót... és az ajtó mögött... NEM volt másik ajtó. Hát ez a Papának nagy csalódást okozott, nekünk meg nagy megkönnyebbülést. De ekkor már kezdett rogyadozni szegény, de azért épségben sikerült visszaérnünk az ágyig vele. Alaposan elfáradt szegényke. Dóra meg Anyu közben kimentek a konyhába, mert már szedelőzködtünk hazafele. Erre megszólal a Papa, szó szerint idézem: "- Nem tudom, mit trükközött a Mama, de most nincs ott az ajtó tényleg. Kérdezd meg tőle, hogy csinálta." Hát én olyan jót nevettem, olyan aranyos volt, azt hittem, megzabálom. Mondtam, hogy majd megkérdezem, hogy tüntette el, de most mennünk kell haza, mert vacsorát kell adnom a kis családomnak, és már nagyon várnak. Hát ennyi! Ez szerintem tényleg egy hatalmas csoda!

Bocsánat, ha túl hosszúra sikerült a történetem, de még sose csináltam ilyet, de most nagyon fel vagyok dobva ettől a csodától. Én nagyon szeretnék segíteni az Apukámon, hogy lábra tudjon állni újra. Én nem vagyok férfi, így nem nagyon tudnám őt cipelni, de tornáztatni tudnám, meg az izmait erősíteni, ha leírnák nekem, hogy kell. Aztán meg majd imádkozom egy szakemberért is, aki esetleg segítene Apukámnak sétálgatni, ha már elég erős lenne hozzá.
Válaszát előre is hálásan köszönöm!