Gyakori gyermekfogászati probléma a fogak rendellenes helyzete, túl szoros állása (keskeny állkapocs), az orrlégzés mellőzését (a szájlégzés nem tudatos előnyben részesítését) jelentő nyitott harapás (a fogsorok hibás illeszkedése).
Mindezek következményeképpen megnehezedik az orr melléküregeinek egészséges fejlődése, magas és keskeny szájpadlás alakulhat ki, a fogak összetorlódnak, a nyelv helyhiánnyal küszködik. Utóbbi hibás nyelést, beszédhibát, a nyelvcsont eltolódását, sőt, az állkapocs hátracsúszását vonhatja maga után, kedvezőtlenül befolyásolva ezzel a nyakcsigolyák fejlődését.
Hogy van ez összefüggésben a gerincferdüléssel?
Nézzük meg az embert mint biokinetikus rendszert! A koponya stabil elem, az őt mozgató nyaki gerincre támaszkodik. Az állkapocs és a nyelvcsont viszont mobil elemek, melyek működésük során (harapás, rágás, beszéd) a vállöv izomcsoportjaival is harmonizálják a mozgást. A rágóizmoknak fő feladatukon kívül az ábrán látható egyensúlyi állapot fenntartása is feladatuk, melyet egy fennálló állkapocs anomália jelentősen megnehezíthet. Ennek okán kellene "besegítenie" a balanszírozásban az egyensúlyi rendszer más elemeinek.
Könnyű belátni, hogy a fej ezt nem teheti, hiszen az érzékszervek (szem és fül ill. az egyensúlyozó szerv) megkövetelik a vízszintes helyzetet. Kompenzálni a nyak-, hát-, sőt a csípőizmok fognak, helyreállítva ezzel a vállöv feletti egyensúlyt, de egyben megbontva az az alattit. "Lassú víz partot mos" alapú statikai túlterhelődés lép fel a gerincoszlopon.
Egy a fenti gondolatmenetre alapozó kísérlet során a súlyos állkapocsanomáliában szenvedő gyermekek csaknem hatvan százalékánál észleltek szkoliotikus gerincfejlődést. Egy okkal több tehát, hogy komolyan vegyük a fogszabályozás szükségességét – a fogszakorvos, a gyógytornász és a logopédus közös munkájában megvalósuló prevenciót és rehabilitációt – az egyensúly, az egészséges fejlődés feltételeinek biztosítása és helyreállítása érdekében.
Váliné Fekete Szilvia
gyógytornász, egészségügyi szaktanár